beszelomajom

Megesik, hogy a segítségnyújtásba csipetnyi önmarketing is kerül. Ez jobb esetben komikumhoz, rosszabb esetben kisebb-nagyobb fennakadásokhoz vezethet.

2013 júniusában jókora árhullám vonult végig a Dunán. Nem kímélte Magyarországot sem. Rengetegen dolgoztak az árvízvédelmi munkálatok helyszínein, a híradásokat látva pedig számtalan önkéntes jelentkezett, hogy legyen elegendő ember homokzsákot tölteni.

Személyes tapasztalatom a budapesti Dagály fürdőhöz kötődik, ide osztottak be. A tűzoltók fantasztikus teherbírásról s nem kevés türelemről tettek tanúbizonyságot. A türelmet azért emelem ki, mert a növekvő vízszint mellett olykor mi, önkéntesek is bosszúságot okoztunk nekik.

Miután a tűzoltók egy teherkocsi platójáról a homokot leeresztették a talajra, az önkéntesek némelyike szabályos lapátolási versenybe kezdett. Nehéz volt eldönteni, hogy tulajdonképp mi történik velük: félnek attól, hogy a víz elönt egy strandot, vagy pedig edzeni szeretnének egyet. Nem a sebesség jelentette a gondot, hanem az, hogy telerakták homokkal a zsákjaikat. A tűzoltóknak több alkalommal is külön kérniük kellett tőlük, egyre szájbarágósabb formában, hogy a zsákokat ne tömjék tele homokkal, különben az egymásra helyezéskor nem lehet majd őket megfelelően elrendezni, összeilleszteni, a víz át fog folyni közöttük. A macsóskodók minduntalan elcsodálkoztak, mintha először hallanák az instrukciót.

A tűzoltók senkit se zavartak el. Talán arra gondoltak: ha a homok elfogy, semmi gond, legföljebb egóval fogunk Dunát rekeszteni.

Nem, nem a háborúról van szó.

Nem is egy swinger klubról.

Nem is a földárverésekről.

Tavaly be kellett feküdnöm egy férfi urológiai osztályra. A műtét előtt epidurális érzéstelenítést kaptam, deréktájon. A beavatkozás után az amúgy remek munkát végző orvos lelkemre kötötte, hogy igyak sok folyadékot – az érzéstelenítő mellékhatásaként beálló fejfájást csak így lehet megelőzni. Némiképp előrelátóan megkérdeztem, mi lesz, ha egyszer csak megtelik a hólyagom, ám a szer még hat, s nem tudok majd pössenteni. A válasz: „semmiség, a nővérke felvezet egy vékony katétert.”

Szüzességemet a katéterezés terén nem szerettem volna elveszteni. Több betegtárs is biztatott: nem olyan nagy dolog. Ám valahogy mégis viszolyogtam tőle.

Teltek az órák, lassan életre keltek a lábaim. Éjszaka már a hátamat is éreztem, fájt, mert nem fordulhattam oldalra. Minden rendben ment úgy hajnali háromig. Akkor vettem észre, hogy a hólyagom elég kemény, s fölöttébb vizelnem kell. Próbálkoztam hát a kacsával. Igen ám, de a hólyag ürítéséért felelős aprócska izmok még a szer hatása alatt álltak, nem mozdultak.

„Egynapos sebészeti beavatkozásról volt szó, most meg bónuszba kapok majd egy katétert.” Idegességemben izzadni kezdtem. Kár, hogy verejtékezés útján nem lehet vizeletet üríteni, abban a nagy melegben meglett volna pár perc alatt.

Az éjjeli őrjárat keretében betért hozzánk a nővérke, azt mondta, ha akarok, már a lábamra állhatok. Amint távozott, kikászálódtam az ágyból. Egyik kezemmel megfogtam a kacsát, a másikkal meg finoman nyomogatni kezdtem a hólyagomat kívülről, de nem történt semmi. A testépítők időt, pénzt, fáradságot nem kímélve növesztik izmaikat, ám én akkor megelégedtem volna néhány egészen aprócska izom működésével is.

A rákövetkező órában többször is próbálkoztam, hiába. Masszírozás, rázogatás – nem történt semmi. Betegtársaim, akik a hőség vagy épp saját fájdalmaik miatt nem tudtak aludni, végignézték az egészet – ahogy csupasz testtel, bekötözött herezacskóval, egyik kezemben a kacsával, másik kezemben egy műanyag tasakkal, ami a műtéti területről származó vér felfogására volt hivatott, rogyasztom a lábamat, mozgatom a csípőmet, mintha valami furcsa, groteszk táncot járnék. A zene nélküli egy helyben topogóst. A betegtársak együtt éreztek velem. Intenzíven hallgattak.

A fájdalom fokozódott. Végül bementem a kórterem mellékhelyiségébe. Az az ötletem támadt, hogy megnyitom a vízcsapot, hátha kivált valamit az akusztikus inger. Szerencsére ez bejött. Ellazítottam magam, csak a csobogó víz hangjára figyeltem, s végre cseppenként bár, de oldódni kezdett a feszültség.

Elnézést kérek, amiért emléket állítottam egy pőre vizelésnek. Ám leendő betegtársaim számára – remélem, minél kevesebben lesznek – talán szolgálhat némi tanulsággal e memoár.

1. Ha deréktáji érzéstelenítést kapsz, naná, hogy a hólyagürítésért felelős izmok kapcsolódnak vissza legkésőbb. Esetemben ez a szer beadása után kb. 15 órával történt meg. Ha nem akarsz katétert, ne vedeld a vizet. Csak mértékkel. Ha akarsz katétert, vagy nem számít a dolog, az más – akkor hajrá.

2. Élj úgy, hogy a lehető legkevesebb kórházi beavatkozásra legyen szükséged.

3. A viselkedési szabályok újraaktiválódása – amikor ismét számít, ki látja az ülepedet, amikor újra felveszed az alsógatyádat, amikor újra megmosod a kezedet vizelés után – a legjobb jel. Azt mutatja, hogy az élet visszatér a rendes kerékvágásba. Adott helyzetben ez lehet a legjobb dolog, ami történhet veled. Adj érte hálát.