Egyszer az utcán sétálva megláttam egy gazdátlan kutyát. Volt rajta nyakörv, de egyedül bóklászott. Szemlátomást keresett valamit vagy valakit. Nyugtalannak tűnt. Mindenhova odaszimatolt, olykor a távolba meredt, majd rendre megiramodott. Percekig figyeltem őt, aztán továbbmentem, dolgom volt egy közeli üzletben.
Kábé negyedóra múlva végeztem a boltban. Visszafelé menet azon gondolkodtam, hogyan tudnám kideríteni egy állatmenhely elérhetőségét, kire lehetne bízni az elcsatangolt ebet. Ám egyszer csak, miután befordultam egy sarkon, szembejött velem a kutyus és a gazdája, egy csapzott, bohókásnak tűnő hatvanas hölgy. Kiszúrta, hogy figyelem a kutyát, aki póráz nélkül lépdelt előtte. Amikor elsétáltak mellettem, a hölgy elmosolyodott, majd a távolba nézve magabiztosan szólt: „Szabadság.” Egyebet nem mondott, folytatta útját a négylábúval.
Amolyan agyaskodó ember lévén hajlamos vagyok a dolgokat túlkombinálni, szétgondolni – naná, hogy ezen a kijelentésen is pörögtem vagy egy napig. A szabadságot mindaddig többnyire a boldogsághoz társítottam. Ám a kutya egyáltalán nem tűnt boldognak, amikor egyedül csatangolt. Csak keresett. Talán a gazdáját. Talán a biztonságot.
Mire gondolt a hölgy, amikor kiejtette a szabadság szót? A keresés a szabadság? A támpontnélküliség a szabadság? Az egymásra találás a szabadság? A póráznélküliség a szabadság? Máig nem tudom. Egy tűnt csak biztosnak: ha elfogadom a hölgy igazát, akkor a szabadság egyáltalán nem az, mint aminek addig gondoltam. Nem jár együtt feltétlenül az örömmel. Nem jár együtt a boldogsággal. Nem jár együtt a védettséggel. Nem hord virágmintás ruhát. Le kell róla szedni minden képzettársítást.
Utolsó kommentek